Kevés olyan építészünk van, aki törzsfőnökökkel tárgyalt, vagy éppen kétfeleséges, hétgyermekes családok számára tervezett lakásokat. A 90 éve, 1928. május 28-án született Polónyi Károly életművét felelevenítő cikksorozatunk második részében Nigériától Budapestig ível a változatos helyszínek sora.
Az éppen Ghánában dolgozó Polónyi 1969-ben elfogadta a Budapest Fővárosi Tanács Városépítési Főosztályának meghívását a helyettes vezetői posztra, a történet azonban nem várt fordulatot vett.
Nigéria (1969-76)
„Már megrendeltük a hazaköltözéshez szükséges ládákat, amikor érdekes feladatot kínáló távirat érkezett Budapestről” – írja Polónyi visszaemlékezéseiben. A KÖZTI megnyerte a Nigéria délkeleti tartományi fővárosa megtervezésére kiírt pályázatot, a városházán pedig hozzájárultak ahhoz, hogy az ottani új állása mellett Polónyi szervezze meg és irányítsa a tervezőcsapat munkáját. A Calabarban megrendezett sajtótájékoztatón Polónyiéknak kellemetlen kérdéseket is feltettek: „Maguk magyarok, sose voltak gyarmataik, trópusi tapasztalataik nincsenek, és mégis alkalmasnak tartják magukat arra, hogy egy nyugat-afrikai város terveit elkészítsék?” Az előzetes kutatásokat helyi diákok és egyetemisták segítségével végezték, ami a lakossággal való kapcsolatteremtésben is sokat segített.
Polónyi két helyszínen dolgozott: Budapesten, a városházán lévő szobájához csatlakozó tárgyaló ideiglenesen a KÖZTI kihelyezett műtermévé alakult, Nigériában pedig az Old Residency épületében volt a – visszaemlékezései szerint igazán inspiráló – munkahelye. Az elkészült előzetes tanulmányokat is itt állították ki. „A kiállításon pedig olyan leckét kaptam a demokrácia afrikai változatából, amit sosem felejtek el. Három napon keresztül tárlatvezetőként 12-22 fős csoportoknak kellett naponta ismertetnem a kiállított anyagot, akik különféle szakmai vagy társadalmi csoportosulások küldöttei voltak. Valamennyien kompetens tárgyaló partnerek.” Ezután a földtulajdon jogát birtokló Törzsfőnökök Tanácsának látogatása következett. „Hagyományos főnöki díszben érkeztek. Miután a tradicionális ügyek minisztere bemutatott, vezetőjük ezekkel a szavakkal nyújtotta kezét: beszélhet angolul. A valószínűleg Oxfordban végzett jogász ezzel azt jelezte, hogy egyenlők vagyunk, tolmácsra nincs szükség.”
1970-ben készült el a végleges dokumentáció, és a terv megvalósítása is elkezdődött a műszaki infrastruktúra főbb elemeinek megépítésével, majd a lakásépítés is nagy erővel megindult. A terveket nem mindenhol tartották tiszteletben, de ahogy Polónyi írja: „a torzulások ellenére öröm volt látni a gyors indulást.” 1974-ben a Calabar folyótól nyugatra fekvő országrész négy közigazgatási egysége városrendezési terveinek elkészítésére kaptak megbízást. A munkának a végleges dokumentáció készítése idején lezajlott katonai puccs vetett véget.
Budapest (1969-1874)
Mindeközben Polónyi Budapest városrendezési és -építészeti főosztályának helyettes vezetőjeként is dolgozott. „A bürokrácia most egészen másként működött, mint a Balatoni Intéző Bizottság hőskorában. Az 1956 előtti egypártrendszer mechanizmusa teljes egészében regenerálódott, és bár az egész apparátus az ötvenes évek első felében érvényes szabályok szerint működött, a légkör összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt. A tisztviselők elegánsan öltöztek, nyakkendőt viseltek, sokan közülük egyetemi végzettséggel rendelkeztek. És mindenki egyetérteni látszott abban, hogy az adott szélviszonyokkal is lehet az Európához való újrafelzárkózás irányába vitorlázni.”
„Minthogy a tervgazdálkodás akkori szabályai szerint a tömeges lakásépítés mellett a közlekedéshálózat fejlesztése kaphatott prioritást, Budapest Általános Városrendezési Tervét e két csatornán érkező »pántlikázott« pénzek optimális felhasználásával kellett a város egész meglévő szerkezetének megújítását célul kitűző akcióterv formájában elkészíteni. Igen nehéz feladat elé állította a várostervezőket, hogy a tömeges lakásépítési program meghatározó részét előregyártott, többnyire tízemeletes panelházakból épített lakótelepek formájában lehetett csak megvalósítani, átlag 53 m2-es lakásokkal” – foglalja össze az akkori helyzetet Polónyi retrospektív naplójában.
A személygépkocsik számának növekedése szükségessé tette a közlekedési utak fejlesztését is, ekkor fejezték be a Hungária körutat északon és szélesítették ki az Árpád-hidat. A tömegközlekedés fejlesztése keretében meghosszabbították a földalatti vonalát és elkészült két metróvonal. Polónyi városházi éveihez kötődik Budapest 1:500 léptékű modelljének az elkészíttetése, ami a külföldi kiállításaik legnagyobb attrakciójává vált. (A Műegyetem Építészettörténeti Tanszékének műhelyrajzai alapján amerikai diófából készült városmodell aztán később egy panelház pincéjébe került, majd raktárakban kallódott. A nagyközönség csak néhány alkalommal láthatta a modell részleteit, például 2013 őszén a Bálnában.) Ebben az időszakban épült a Hilton szálló is a várban, amelynek megvalósulását szintén Polónyi menedzselte a főváros részéről.
„Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az új gazdasági mechanizmus piacgazdaság és vállalkozói kedv számára jól hangzó jelszavait csak a posztsztálini rendszer restaurálásának álcázására használták. (…) Az Építési és Városfejlesztési Minisztérium igen befolyásos államtitkára hisztérikusan személye elleni sértésnek vett minden olyan megjegyzést, ami megkérdőjelezte az állami építőipar még mindig arrogáns magatartását, amellyel a tízemeletes panelházakból álló túlméretezett lakótelepek építéséhez ragaszkodott (…).” Polónyi elhagyta a városházát és a KÖZTI tervezője, városrendező főmérnöke lett.
Algéria (1976)
A KÖZTI Algériában TESCO-Mission pour l’Algerie néven működtetett irodát, ahol Polónyi két város, Setif és Bordij-Bou-Arreridj lakásépítési programjának előkészítésével foglalkozott. (A két város Polónyi Károly és Schwarzuk Ágnes által készített részletes rendezési terve itt tanulmányozható, a honlap alján a településterveket kiválasztva, majd a városokra a térképen rákattintva.) „Ha rövid ideig is, de nagyon jól éreztem magam Algériában, amelyet akkor egy olyan francia nyelvű, francia civilizációjú szekuláris államnak érzékeltem, ahol otthon érezheti magát az, aki a háború alatt Gyulán volt gimnazista.” Polónyiéknak Setifben francia mintára tízezer lakás öt év alatt történő felépítésére kellett terveket kidolgozniuk. Olyan négyszintes, kétfogatú lakóházak tervezése volt a feladat, amelyek 70 m2-es alapterületen minél több lakó számára megfelelőek.
„Felmerült az a kívánság is, hogy (…) a tömbök mintegy 20 százaléka az iszlám szokásokhoz jobban alkalmazkodó alaprajzzal épüljön. Biztosítani kellett tehát, hogy az utcán lefátyolozva járó asszonynép a férj vendégeivel ne találkozhasson, ugyanakkor azonban kárpótlásul egy átlyuggatott fal mögül mindent láthasson és hallhasson anélkül, hogy a vendégek őt láthatnák. (…) Véleményem szerint a tradíciókhoz való alkalmazkodás ilyen gyors ütemű városiasodás esetén nem tekinthető túlzott jelentőségűnek. (…) Abba a 70 m2-es lakásba, melyben a férfi két feleséggel, hét gyerekkel és egy anyóssal kénytelen együtt lakni, úgysem hívnak vendéget.”
Etiópia (1977-80)
Polónyi még 1974-ben aláírt egy szerződést, amely szerint az etióp és a magyar kormány közötti bilaterális egyezmény keretében az Addisz-Abebai Városfejlesztési és Lakásépítési Minisztérium szakértőjeként fog dolgozni, különböző politikai események miatt azonban csak 1977-ben tudta megkezdeni a munkát. Ekkorra az országot a Szovjetunió által támogatott katonatisztekből álló junta irányította.
„Tőlem a rendelkezésre álló erőforrások csökkenésekor az ország fejlesztési stratégiájára vártak javaslatot, egy tartósan romló gazdasági környezetben. (…) A magyar szakemberek szerepe mindig igen jelentős volt Etiópia modernizálásában. Az 1848-as szabadságharc bukása óta a független Abesszíniában sokkal szívesebben látták a magyar politikai menekültek egymást követő hullámait, mint az angol vagy francia gyarmatokon. Most a magyar segélyprogram néhány mérnökből, közgazdászból és orvosból állt. (…) Társadalmi rangunkat a városban biztosította, hogy kislányunk 15 éves korában a női egyesben Etiópia teniszbajnoka lett.”
Polónyi első megbízatása az Addisz-Abebai Agglomeráció fejlesztésével foglalkozó munkacsoport támogatása volt. Addisz-Abeba építése 1887-ben kezdődött meg, majd az 1936-41 közötti olasz megszállás idején gyorsult fel az urbanizáció. A császár 1941-es visszatérése után Sir Patrick Abercrombie készített városfejlesztési tervet, innen származik a város három körútból és ót sugárútból álló közlekedési hálózata.
A későbbiekben Polónyi javaslatokat tett az ország decentralizációjára, majd 1978-ban ő tervezte a fővárosban a Forradalom terének továbbépítését. Tervezett lakótelepeket, készített terveket a főváros szlömjeinek felszámolására és akciótervet Assab kikötőváros számára.
Újra Budapest
„1980-ban a Műegyetem Városépítési Tanszék vezetői állásának megpályázására hívtak haza.” Végül azonban mégsem Polónyi kapta a megbízatást, így saját maga kreált egy olyan szerepkört, amit csak ő tudott betölteni. „I had to create a need to fill it.” Elindította az építészkaron az angol nyelvű képzést. A külföldi hallgatók főleg a Közel-Kelet arab országaiból, Görögországból, Izraelből, Iránból, Ciprusról, Jugoszláviából és az afrikai országokból érkeztek. A nemzetközi diákcserék beindulásával az angol nyelvű képzés arra is alkalmat adott, hogy Budapesten európai és amerikai egyetemekről fogadjanak vendéghallgatókat és ennek fejében a magyar hallgatók külföldön végezhessenek néhány félévet.
A Liverpool Polytechnic-kel egy rendszeres csereprogram is létrejött, ennek keretében közös munkák is készültek, így például javaslatok Óbuda-Újlak fejlesztési programjához. Az 1988 márciusában megtartott műhelygyakorlaton pedig az 1995-re tervezett Budapest-Bécs világkiállítás volt a téma, amelynek helyszínét a Dunára helyezték. Az autóval érkezőket egy Park+Boat rendszer fogadta volna, amelynek parkolójánál vízibuszokra szállva érhették volna el a látogatók az úszóművekre telepített kiállítási pavilonokat.
1983-tól Polónyi nemzetközi alkotótáborokat hozott létre, ahol magyar diákok és friss diplomások mellett külföldi hallgatók és magyar származású, külföldön élő vendégtanárok dolgoztak együtt. Az 1988-89-es tanévben az ankarai Middle East Technical University-n tanított vendégtanárként, és közben az Egyesült Államok több egyetemén is előadásokat tartott.
A rendszerváltás után a főváros képviselőtestületének tagja volt négy évig, de az itt elérhető eredmények nem váltották be az előzetes reményeit. „Hamarosan beállt az a helyzet, amit Ghánában Nkrumah bukása után »demokrácia alapsebességben«-nek neveztünk. Ami azt jelenti, hogy mindenki elég erős ahhoz, hogy bármit megakadályozzon, de senki sem képes bármit is keresztülvinni” – írja visszaemlékezéseiben.
Emlékiratai 1998-ban jelentek meg angol, majd halála előtt két évvel, 2000-ben magyar nyelven.
„…az egyetlen reális előrejelzés ma csak az lehet, hogy az elkövetkezendő harminc évben majdnem akármi lehetséges. A másik, hogy nem arról kell vitatkozni, hogy kire lehetne hárítani a felelősséget az időnként felkínálkozó lehetőségek kihasználásának elmulasztásáért, a jelenlegi helyzet kialakulásáért, hanem arról, hogy mit kellene tennünk abban a helyzetben, amiben most vagyunk.”
(A Polónyi életműve iránt érdeklődőknek ajánljuk Moravánszky Ákosnak, a zürichi ETH professzorának a BME Építőművészeti Doktori Iskolájában 2016 novemberében megtartott előadása felvételét.)
A cikk 2018. május 31-én megjelent az Építészfórum oldalán.
